Minden ment a maga útján. A hét elején elmentem fodrászhoz hajat festetni (!), arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy megszépülök, hiszen az ősz hajszálak 27 évem ellenére nem hagynak nyugodni. A hétvégére egy baráti kiruccanást terveztünk a nyaralóba, és mivel általában 28 naposak a ciklusaim, ezért sanszosnak éreztem, hogy akkor meg fog jönni. Kicsit feszült a mellem, de hát ez ilyenkor természetes, több csokit ettem, de ez ilyenkor szintén természetes. Semmi gyanús. 

A hétvégén azonban a röpizés, társasozás, kicsi munka el is vette a figyelmemet arról, hogy nem jött meg, a férjem még tett is egy-két utalást, hogy csak nem… De nem merte befejezni a mondatot, azt hiszem mind a kettőnk fejében kérdőjelek voltak, de nem mertük ekkor még kimondani, hogy min gondolkodunk, mert úgy éreztük, hogy ez az állapot az egyik pillanatról a másikra változhat, és nem a baba irányába. Hát elindult az a néhány napon át tartó (amit reménység szerint hosszú hónapok követnek majd) várakozás. Tele kérdőjelekkel. Tele bizonytalansággal. És tele reménnyel, a szívünk mélyén.

A reménység pedig nem szégyenít meg. Róma 5:5

Megosztás a facebookon